... avagy: hány migráns életét éri, hogy a park tiszta maradjon?
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem a kommenthullám alapján. Szeretném összecsoportosítani azokat az érveket és ellenérveket, amik a folyamatosan érkező menekültek befogadásával és ellátásával kapcsolatosak, illetve ellenőrizni azokat az állításokat és feltételezéseket, amik hozzájuk kapcsolódnak, mindenféle szakszerűséget figyelmen kívül hagyva.
- Elveszik a munkát!
A leggyakrabban hajtott érv, hogy a magyar munkanélküliséget növeli a bevándorlók létszáma. Letelepedő bevándorlók esetén ez tökéletesen igaz, és veszélyes is lehet. Azonban tisztában kell lennünk két ténnyel, ami a menekülők esetében is érvényes.
Egyrészt ezek az emberek nem azért menekülnek, mert épp ahhoz van kedvük. Az európai élet számukra legalább akkora kultúrsokk, mint számunkra a járdaszegélyen héderező arabok. Menekülésük oka, a legtöbb esetben egyszerű: élni akarnak. Végigvergődnek a fél világon, hogy olyan helyre kerüljenek, ahol biztonságban tudhatják nyakacskájukat, és egyéb testrészeiket. Van, akinek sikerül, az örül. Akinek nem, az meghal, idejekorán. De egyikük sem örömtől telve hagyja ott a lakhelyét, az országot, ahol felnőtt. Még egy elvetemült magyar kivándorló is gondol néha nosztalgikusan az otthonára, hát még egy olyan ember, aki nem saját akaratából, hanem a környezet kényszerítő ereje miatt jött el otthonról.
Másik, untig hajtogatott érv, a desztináció. Többségük célja a hatalmas Németország, ahol bratwurstból fonják a kerítést, és sör folyik a patakokban. Németországnak legalább akkora teher a tömeges bevándorlás, mint nekünk, azonban itt is a címben említett összehasonlítás merül fel: hány életet ér egy állás?
Közgazdasági szakemberek tucatjainak lenne lehetősége ezen a problémán elgondolkodni, mielőtt a kormányok kezébe adják a döntést. Ha minden eshetőséget kizárva sem érkezik megoldás, akkor lehet továbbgondolni a kérdést, de mindenféle emberséget nélkülöző módon senki kezére nem lehet rávágni a vasajtót. Már csak azért sem, mert nekünk kell utána felpucolni a vért és a leesett ujjakat. - Terroristacsempészet
Ismét egy olyan érv, ami teljes mértékben megállja a helyét, hiszen soha nem tudhatjuk, mi jár a másik ember fejében, milyen céllal és szándékkal érkezik. Azonban a félelem nem lehet okozója a kegyetlenségnek, de az ostoba naivitásnak sem. Feltétlenül vizsgálatokra van szükség, mielőtt megítéljük az adott embert, egyazon skatulyába helyezve sok száz és ezer másikkal. - Többet kap a menekült, mint a magyar munkanélküli
Erre csak azt tudom mondani: nem a menekült kap sokat, hanem a magyar keveset. Közmunka-éhbér, éhenhalási segély, nyomott fizetések a bérfeszültség csökkentése érdekében. Ismét csak a gazdasági szakemberek feladata a kérdést megvizsgálni, és megoldást találni. Sajnálatos, hogy nem a szaki ítéli meg ezt a kérdést, hanem a kontár. Meg a sógorom unokatestvérének a nagybátyja. - Majom!
Kedves hölgyeim és uraim, itt a cirkusz, tessék csak, tessék! Újkori látványosság a frissen érkezett menekülthorda, kiknek kislábujja a fülükig ér!
A barbár-majom-visszamaradott kártya is megjelenik természetesen. Jelentős kultúrális különbségekkel élő emberekről van szó - akikről egyéni szinten nem tudunk semmit. Egy, a születésétől fogva más kultúrkörben élő ember, akinek (ismételten mondom) sokkoló az európai közeg, mert neki mi vagyunk a más.
De meg kell fontolni a tolerancia szintjét is: elnézem-e, hogy az adott ember minden egyes szokását a helyi lakosságra kényszerítse? Milyen szinten szükséges egy idegennek alkalmazkodni a mi környezetünkhöz?
Erre a legjobb példa az, amikor az egyszerű paraszt lakásába érkezik vendég. Ő otthon alsógatyában flangál, zsírfoltos trikóban, míg a vendége saját, vagy külső döntésből fejkendőt hord. Nem fogja azt mondani, hogy barátom, te itt és most pendelyre vetkőzöl, mert én így szeretem, hanem húz a seggére egy gatyát, kimossa a trikóját, és úgy fogadja a vendéget. Mert a vendég nem ott lakik, csupán látogatóba érkezik. bizonyos időre. Saját szokásaitól nem fosztja meg magát, azonban arcát láthatóvá teszi, hogy ne nézze senki bankrablónak. Kölcsönösen alkalmazkodva üdvözlik egymást.
Mondhatjuk, hogy ezt a vendéget senki nem hívta, de ha a nővéred feje fölül kiég a lakása, neki se mondod, hogy menjen az utcára két gyerekkel. Jó esetben. - Empátia
Természetesen nem szeretünk belegondolni, milyen is lenne, ha a mi torkunkat nyiszálnák életlen konyhakéssel, vagy épp lábon lőne egy bal lábbal kelt fegyveres. Esetleg saját barátainkat hordanák el rabszolgának, szexuális játékszernek, vagy egyéb, hasonlóan kellemetlen státuszú páriának. Azt gondoljuk, hogy itt ez elő sem fordulhat, holott bármi lehetséges, és itt nem csupán a háború az opció. Emlékezzünk vissza a 2010-es árvízre, a vörösiszap-katasztrófára, és az Orbán-kormányra. A katonák szemében az emberélet semmit nem ér, zokszó nélkül csapják el bárki torkát. Nekünk hány életet ér, hogy a park tiszta maradjon?
